Szerelem külhonban

Sandra Kellein

Az én kínaim. Délután jött, villamossal érkezett. Mivel nem volt zöld teám, ami szerintem túlságosan szénaillatú, ásványvízzel kínáltam. Szembe velem himbálódzott a széken előre-hátra, és amikor véletlenül egymásra pillantottunk, majdnem elvesztette az egyensúlyát. Időnként hörpintett a vízből és szorosan fogta a poharat.
– I don’t understand, mondta, amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy úgy bánjon velem, mint egy japán nővel, és ettől kezdve nagyon kérem, bármilyen értekezés kézmozdulatokkal és szemekkel történjen.
Talán még nem akadtam rá a megfelelő emberekre. Habár minden fontosabb érzést már egyszer megismertem, bizonyos gondolatok és belső érzések, úgy tűnik, egy nagy szobai párologtatón át állandóan elillantak. A kínai újabb tapasztalatok ígéretét hozta.
Az első testi érintkezésünk a lakásom ablakában történt, miközben a ház előtti kerthelyiségben levő vidám társaságra bámultunk le némán. Akkor álltam fel az asztaltól, amikor feltűnt, hogy a kínai újra és újra azon próbálkozik, hogy angolul beszéljen velem. Nem mintha nem tudnék angolul, szó se róla, de eldöntöttem, hogy közlésünket szavak nélkül fogjuk lebonyolítani. Ott állt mögöttem és átfogott a karjával.
Érdekes, gondoltam, úgy tűnik, bizonyos lokálokban természetes dolog az, hogy a vendégek kutyáinak egy tálban vizet adnak, ezzel szemben más helyeken egyáltalán nem.
Egy férfi a kertben éppen azon volt, hogy beszédet tartson, és egy csau-csau mohón lefetyelt egy alumíniumtálból azzal a kékeslila nyelvével. Kint nagyon meleg volt, a lakásomban fenn azonban kellemesen hűvös. Csupán a fürdőszobában lehetett látni a csapon néhány lerakódott vízcseppet.
Az én kínaim hangtalanul lélegzett, mindenhol megérintette a testemet úgy, hogy örömmel mentem vele a díványra. Meglepő volt látni, hogy a kínai alakja alig különbözött más férfitestektől. A szőrzetét kivéve, ami a szokásos helyeken megvolt ugyan, eddig simának és meztelennek tűnt. Mozdulatai halkak voltak és véletlenszerűek. Tudtam, hogy fontos tapasztalat lesz. A kertben az emberek elkezdték tapsolni a beszédet, amit egy idő után már nem követtem figyelmesen.
Az én kínaim rendkívül gyengéd volt. Nyelvével egészen csodálatos dolgokat művelt, a fülem körül lebegtette, és a kezeit is értőn használta. Behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, a koncentráló arckifejezését láttam. Hamarosan teljesen kigombolta a ruhámat, és a felsőrész pántjait úgy lehajtotta, hogy kis időre mozdítani sem bírtam a karjaimat. Eldöntöttem, hogy halk hangokat fogok hallatni.
A nadrágszíjak nagy robajjal hulltak a deszkapadlóra a kanapé elé. Amint a kínai és én teljesen meztelenek voltunk, elkezdtem hozzádörgölődzni a testemmel. A kertben a társaság nekifogott énekelni, egy népdalt. Minket nem zavart.
Nem tudtam, hogy a kínaiak szívesen csókolódznak. A bőre sem volt sárga, inkább világos olívzöld. Tudta, hogyan kell rámfigyelnie. A fejem fölött simogatta a karjaimat és hálás volt, amint viszonoztam. Vidámak ám ezek a kis barátságos ferdeszemek.
Itt volt ez a férfi mellettem, és úgy körbefont, hogy föléje kerekedtem. Most a fejemre helyezte a levetett ruhámat, majd a testét is. Nem néztem sehova, néha a fülembe zsongtak a kertből a dalok. De mi hangosabban daloltunk. Amikor már bennem volt, elfelejtettem a gyeplőt rángatni. Majd a csend, szorosan egymás mellett.
És az emberek amúgy tobzódtak zajos hagjukkal, a poharak élesen csattogtak. Utánamentem az ablakhoz. Nevetve néztünk lefelé. Az emberek el voltak telve a vasárnaptól. Ringatóztak, egyesek karon ragadták egymást, ingadozva és hajladozva. És néhány nő meg férfi felpillantott, mintha csak azért kutattak volna utánunk, hogy felfedezzük őket.
Az én kínaimmal elvonultunk az ablaktól. A díványhozhoz mentünk. Amikor már rajtam guggolt, tudtam, miért tettük ezt. És még jobb volt, azokkal együtt ott kint, akik csak énekeltek és ittak. Tetszett nekem végigvezetni őt magamon, mindent megosztani vele. A díványon olyan kellemes meleg volt, hogy neki felforrt a vére. Lapos szemhéjai remegtek, nem szólt egy szót sem. Nekem valósággal zsongott az altestem. Belemarkoltam, és ő akarta, mind. De rám gondolt, öreg gyermekre. Háton csúsztatott befelé a díványon, védve, fejem hátravetve. Széttárta a lábaim, beleduruzsolt, figyelt. És megnőtt bennem, erős lett és én egészen elgyengültem, szinte megfiatalodtam.
Azok meg közben énekeltek. Egészen hangosan és élesen, azok ott lenn. Ha a sógornál ülök elöl, ordított fel valaki: de a hangjegyek hidegen hagytak. Fenn a sárga kocsiban – dalolták tovább, ő fölkelt és furcsán nevetve kivonult a testemből, hátralépett, arrábbment a vízcsapokig, a gyöngyöző vízhez és megmosdott. Én csak feküdtem.
Nevetve jött vissza oda ruhában, ahol én feküdtem. Úgy tűnt, a lapos szemhéjak alatt a szemek valahol messze járnak. Lentről ezek énekeltek nekünk, és ő gyakorlottan csókolt meg, kínaiul, majd elment. Azok ott lenn harsányan énekeltek, mint azelőtt.
A mi családunkban a társaságok annyira hangosak voltak, hogy ott nem egy szót sem értettem. Milyen távoli, amire nekem gondolnom kellett; aztán gyorsan felöltöztem: ruhát akartam tenni a testemre, oda, ahová ő olyan könnyedén behatolt. A ruhákat csak úgy magamra kaptam, és kiszaladtam az ajtóig, a perzselő levegőre. Át az utca tömegén, és ezen a kerten, ahol az emberek még mindig énekeltek, poharakkal meg kancsókkal koccintottak. A párás napon támolyogtam, az erdőbe akartam menni, a fák közé, ahol több a nyugalom. Egy repülőgép keresztalakú sugárcsíkja gorombán nyúlt végig az égen és szúrta a szemem, a tűző nappal együtt, ami túl forró volt ahhoz, hogy kellemes legyen. Olyan, ami a légkört is megváltoztatja a levegővel együtt, amelyben túl sok minden lebeg. Ott az erdőben csendben felkuporodtam egy padra, hogy ne halljam többé a számtalan bennem dúló dalt. Akkor tudtam már, hogy a kereszt, amit egymáson fekve férfi és nő alkotnak az, amit otrombán az égre írt egy vadászgép, és ami ott oly lassan szertefoszlott. A dalok halkan tovább énekeltek bennem és nemsokára hangosabbak és erőteljesebbek lettek. Akkor felemeltem mindkét kezem és a combjaim közé tettem. Csak támaszkodni akartam és mindig ezt a szöveget kellett mormolnom és a kezeimet közétenni és szembe vele. Ahol megszűnik a dobogás. A padon ide-oda ringatóztam, a hátának dörgölődztem. És folyton mondtam a szöveget, ami eszembe jutott, és mindet újra meg újra össze kellett raknom. Egyesíts, haza, mondtam, mindenek felett, ezt mondtam és a kezek, amelyek hozzám tartóztak, megsimogattak ott, ahol én nem akartam, hogy tapintsam magam, szabadság, amit magamnak akartam volna, ezt énekeltem, és az emberek, akik arra jártak, megnéztek, mintha ők tudnák azt, hogy nekem igazam van, hogy nekem fáj – mintha ők már tudnák azt – és egyetértenének.

fordította Vakarcs Szilárd